Csütörtök hajnali négy óra ötven perckor a következő SMS-t kaptam a tanszékvezető tanártól: "V r w8ing 4 u". Várunk rád, gettó változatban. Ezen csak azért nem lepődtem meg különösebben, mert az agyam a korai időpontra való tekintettel még csak húsz százalékon üzemelt. Ötre volt megbeszélve a találkozó, ismervén a helyi szokásokat úgy hat körül számítottam az érkezésükre.

Erdenetbe indultunk, Mongólia második legnagyobb városába, a műszaki egyetemek között első ízben megrendezett Olimpiádra, melynek témája a fémek szerkezete, vizsgálata volt. A kocsiban kellemes meleg, és a tanáron kívül két diáklány fogadott, ők képviselték Darhant az eseményen. A két város közötti távolság 170 kilométer, amit az útviszonyok és a 70 kilométer per órás sebességkorlátozás miatt három óra alatt tettünk meg. Teljesült végre egy régi vágyam, Darhanból kiérkezvén megkérdeztek, hogy van-e jogosítványom, ugyanis a tanár úr dohányozni szeretne, és átvehetném a kormányt. Közöltem velük a tényt, hogy második nevem Michael, és nem csak ez a közös bennem és Schumacherben, így életemben először ültem jobbkormányos autó volánja mögé, a Nissan Bluebird természetesen automata váltós is volt. Nagyobb forgalom nem akadályozott, talán két autó jött szembe velünk, így az Erdenet határát jelző sorompónál boldogan ültem vissza az anyósülésre, hogy három perccel később elvegyék Ganzorig, a tanszékvezető tanár jogosítványát.

Nyolc óra előtt pár perccel értünk a városba, ahol egy minimum huszonöt tagú buszkonvojjal találtuk szembe magunkat, melyet több rendőrautó vezetett fel és kísért.

 dolgozók igyekeznek a bányába, szemben már közeledik a rendőrautó

A helyi rézbánya dolgozóit szállították munkába, mi pedig nem tudtuk, hogy ameddig a konvoj közlekedik, mindenki másnak félre kell állnia.

Az igazoltatás nem tartott egyébként sokáig, a rendőr kiszállt, elvette a jogosítvány és mindenki mehetett a dolgára. A buszokat követő kilométeres kocsisorból, és a környező gyanúsan lapos tetejű hegyekből már kezdtem sejteni, hogy ez a bánya bizony nem kis méretű. A képen látható hegy egykor 1600 méter magas volt, mára csupán 1000 méter, és a kitermelés még nem állt meg. A következő posztban részletesen, videókkal illusztrálva mutatom be a bányát.

Egy kicsit előre kell szaladnom, hogy elmeséljem a jogosítvány megkerültének történetét, mely kicsit számunkra is ismerős lehet. Kiderült, hogy az igazoltató rendőr egy volt iskolatárs öccsének a barátja, így Ganzorig büntetés nélkül úszta meg a kalandot.

Az izgalmak után örömmel nyugtáztam, hogy igencsak szép hotelben szállásoltak el, ahol reggelivel fogadtak minket.

A többiek számára ezután a verseny és konferencia, számomra pedig a város felfedezése következett. Csakúgy mint Darhant, Erdenetet is oroszok építették, ennek az épületek stílusa mellett a jó néhány helyen megtalálható Lenin és Marx szobrok a tanúi. 

Владимир Ильич Ленин (Vlagyimir Iljics Lenin)

Feltűnő a város tisztasága, rendezettsége, ami persze mongol szinten értendő, de másfél Darhanban töltött hónap után újdonság volt utcaseprőket látni.

Mivel egyetemem az utaztatásom és szállásolásom mellett költőpénzzel is ellátott, elérkezettnek láttam az időt hogy kipróbáljam a legynagyobb mongol étteremlánc, a Modern Nomad's helyi egységét. Drága, de minőségi helyről van szó, a pincérek jól és udvariasan beszélnek angolul ("Excuse-me Sir, how do you like our food?"), a gombával és dióval töltött csirkemell borsos szószban pedig csak azért nem volt az ebéd csúcspontja, mert kintlétem óta először ihattam rendes főzött kávét. Ez a menü egy sörrel kiegészítve 2500 Forintjába került az egyetemnek, az utolsó fillérig megérte.

Az előzetesen közölt program szerint a fogadás, melyre természetesen én is hivatalos voltam este nyolckor kezdődött, így volt időm visszasétálni a szállodába, megnézni az egyik orosz adón sugárzott BL magazint és pihenni egy kicsit.

Hét körül értem vissza az egyetemhez, ahol megismertem a fiatal szervezőket, és rendkívül vicces képeket készítettünk a konferencia teremben.

A fogadás a Kakashoz címzett orosz étteremben zajlott, stílszerűen kakas volt a főétel, mely elfogyasztása után köveztek a beszédek, minden mongol ember óriási belső késztetést érez mondanivalójának megosztására, élvezik a figyelmet. Az este itt még nem ért véget, az egyetem kollégiumában gyűltek össze a tanárok, folytatván a vodkával öblítendő beszédek végeláthatatlan sorát. Miután mindenki mindenkit biztosított nagyrabecsüléséről, tiszteletéről, szeretetéről, végre hazaindultunk, egy eseménydús, érdekes napot zárva.

Ha még nem fárasztott le benneteket a hosszú poszt, úgy nézzétek meg ezt a pár érdekesebb képet:

Számos vallás különleges jelentést tulajdonít az első hajvágásnak, mérföldkőnek tekintik. Míg Magyarországon nem különösebben ismert a szokás, a tizennyolcadik századi Lengyelországban a fiúk haját 7 éves korukig az anyjuk vágta, 7-től 10 éves koruktól kerültek apjukhoz, a felnőtté válás részeként.

Mongóliában a holdnaptár jelöli ki a megfelelő napot vendégek fogadására, esküvők rendezésére, a szegények megsegítésére és hajvágó ceremóniák rendezésére. Ezeket a napokat jó napoknak hívják, általában hétvégékre esnek. Bár a lakosság negyven százaléka nem tartozik semmilyen vallási felekezethez sem, ők is igyekeznek tartani magukat e tibeti szokáshoz.

Így lettem én hivatalos egy napon két helyre, hagyományos mongol reggelire és hajvágási ceremóniára.

A fiúk haját két, a lányokét három évesen vágják le először. Az ünnepség már reggel elkezdődik, először a szülők kollégái, ismerősei teszik tiszteletüket, később a család és a barátok. Engem az a megtiszteltetés ért, hogy Saruulbold, a boldog apuka barátként látott vendégül.

Mindenki ajándékkal vagy pénzzel érkezik, melyet a kisgyereknek adnak oda. Mint azt a következő képen láthatjuk, a pénz tényleg nem boldogít.

 a pénz nem boldogít

Az apukájához hasonlóan tradicionális ünneplőbe öltöztetett kissrác a képen látottakkal ellentétben meglepően jól viselte az egész napos megpróbáltatást, itt is csak azért pityeredett el, mert először látta az embert, akinek az ölében ül.

Legboldogabb talán mégsem ő, hanem két évvel idősebb bátyja volt, aki nagyon élvezte a felhajtást, a sok vendéget, a megrakott asztalt.

a vidám bátyó és egy testnevelő tanár, akinek testvére Budapesten tanul; én az ajándék sapkámban

Az asztalon egyébként a már általam bemutatott mongol ételeken kívül is rengeteg minden megtalálható volt, kitettek magukért a házigazdák.

 terülj-terülj, asztalkám!

 Miután mindenki jóllakott, és elmondtunk pár köszöntőt a házigazda és családja egészségére, kezdődhetett maga a hajvágás.

Mindig a társaság legidősebb tagja végzi az első vágást, a gyermeket az apja tartja a kezében, az anyja pedig egy kék kendőben gyűjti a tincseket. A rituálé menete a következő: először inni kell valamilyen tej szerű folyadékot egy tányérból, levágni a hajat, hosszú, szép életet kívánni az ünnepeltnek, megpuszilni, majd átadni az ajándékot.

tejszerű lötyi a fém tányérban

Miután mindenki sorra került folytatódhat a lakoma, a gyerekek ezután úgyis az ajándékokkal foglakoznak, a felnőttek pedig italoznak.

jobbra csíkos ingben Harry Potter, legalábbis így gúnyolják

Remélem a képek visszaadják, hogy mennyire jó hangulatú, közvetlen, bensőséges vacsorán vehettem részt.

Előtte azonban PhD péntek.

Mintegy kétszázan gyűltünk össze a nem túl impozáns Darhan Hotel nagytermében, hogy közösen ünnepeljük meg egy tanárnő tudományos fokozatának megszerzését. Egy feles vodka elfogyasztása után léphettünk be a szépen feldíszített terembe, ahol az egyetem tanárai tanszékek szerint voltak ültetve. Az asztalokon már vártak ránk az előételek és előitalok, mi sörrel és viszkivel köszöntöttük egymást, majd megérkezett a fő fogás, a szték. Természetesen előkerült minden ilyenkor szokásos klisé, kivetített slideshow az ünnepelt életének viccesnek gondolt pillanatairól, virágátadás, zenei produkció. Én ezek alatt a más asztaloknál ülő ismerőseimet köszöntöttem: Tomot, az amerikai angol tanárt, a magyarul jól beszélő ex igazgatót és a szintén Magyarországon végzett feleségét, az iskola igazgatóját, Tsoomoot, az épületek felelősét valamint a már ekkor igencsak részeg tornatanárt.

"Aki nem ért hozzá, az tanítja;

aki ahhoz sem ért, az a tornatanár."   

Az ünneplés hivatalos részének befejeztével igencsak hangulatos buli kerekedett, ez a jó társaságnak és nem kis részben az elfogyasztott jelentős mennyiségű alkoholnak tudható be. (Anya, ne aggódj, én a tornatanárral ellentétben jól voltam.)

Másnap reggeli ébredésem után azért az én koordinációm sem volt tökéletes, de az ulánbátori IAESTE diákok délutáni érkeztére mozgásomban már nem hajaztam 3-PO-ra.

Ők egyébként az általam már meglátogatott és bemutatott Amarbayasgalan apátsághoz igyekeztek, de útközben megpihentek Darhanban.

A vezető tanáruk szíves invitálására közösen megvacsoráztunk, majd az iskola hivatalos fogadása után kiderült, hogy a kollégium mindössze egy bónusz szobát tud felajánlani nekik, így beigazolódott szörnyű sejtésem: többen az én szobámban fognak aludni.

Összepakoltam hát száradó zoknijaimat és arcomra bájos mosolyt erőltetve segítettem kialakítani az ideiglenes fekhelyeket a szőnyegemen. Jól jöhet ez még nekem, ha Ulánbátorba szeretnék utazni!

Mivel ritkán fogadunk ilyen népes nyugati vendégsereget, a helyi diszkóba, a DeeDee Clubba (didi klub) vettük az irányt, ahol meglepően jó zene szólt, meglepően újszerű környezetben. Meglepően rossz képet készítettem:

 DD Club, parádé éjfélig

A klub minden este éjfélkor zár, így viszonylag korán indulhattunk haza, ahol kiderült, kik lesznek a szobatársaim. Természetesen nem jártam szerencsével, hozzám került ugyanis a dagadt kövérkés spanyol gyerek, akiről köztudott, hogy iszonyatosan horkol, valamint a négy német srác közül az egyik. (A négy német fiú közül hármat Mathiasnak hívtak...)

Szerencsére nem kellett sokáig szenvednem, korán reggel útnak indultak, így maradt még pár órám, hogy aludjak kicsit mielőtt eleget tennék az egyik tanárnő meghívásának, aki szútecét valamint khuushuurt tervezett készíteni reggelire.

Délután pedig az egyik kedves fiatal tanár barátom kisfiának hajvágási ünnepségére voltam hivatalos. Erről holnap számolok be, igen érdekes mongol tradíciónak lehettem részese.

"látok, látok.... látom a jövődet!

látok egy fekete hajú lányt, akit 22 évesen feleségül veszel.

4 gyereket látok egy panelházban...

a munkahely: nagy épületet látok, poros; sok szenet látok...

de jaj, betegség: májmegnagyobbodást látok, hepatomegália..."

Nem lehet nehéz dolga egy darkhani tenyérjósnak, az emberek korán házasodnak, sok gyereket vállalnak, a várható élettartam nem túl magas, a kialakuló betegségek nagyrészt az alkoholnak és a dohányzásnak köszönhetőek. Különösen könnyű dolga lehet az iskolánk diákjaival, ugyanis majd minden mérnökként végzett diák a darkhani ipari zóna valamely nagy cégénél fog elhelyezkedni.

A kiváló szovjet tudósok nagy műgonddal a város déli részére telepítették az üzemeket, gondolván hogy az állandó északi szél majd tisztán tartja a város levegőjét. Itt található a hőerőmű, melyet két közepes átmérőjű cső köt össze a várossal, így biztosítva a fűtést a darkhani lakóépületeknek és iskoláknak. A hatásfokot illetően még vannak kétségeim, de remélem a nagy mínuszokban sem kell majd fagyoskodnom a kollégiumban. 

Drakhan Thermal Power Plant

Szintén itt találhatóak a bőrfeldolgozó üzemek, valamint pénteki látogatásom célpontja, a címadó fémöntöde.

Már a megérkezésemkor jókedvre derültem, ugyanis az üzem parkolójában az autók mellett felnyergelt lovak is várakoztak, a dolgozók egy része továbbra  is a hagyományos közlekedési formát választja nap mint nap, bizonyára nem a környezettudatosság jegyében.

A gyárlátogatást a sisakok beszerzésével kezdtük, ugyanis ezek viselése kötelező, ahogy arra rengeteg angol és japán nyelvű tábla figyelmeztet.

visejjé' sisakot!

 Az első cél az ebédlő feltérképezése volt, egy jó húsgombócos rizsre a cég vendégei voltunk.

Teli hassal, kicsit tompább aggyal folytattuk a látogatást a gyárban, ahol vas és acél rudakat, vasbeton elemekbe építendő drótokat gyártanak a Mitshubishi Heavy Industries támogatásával.

Olvasztás csak este zajlik, az olcsóbb energia árak végett, de a hulladék fém válogatása és a kész termék megmunkálása nappal történik. Érdekes módon a képzetlen fizikai munkások fizetése több, mint a mérnököké, amit három perc kint tartózkodás után teljesen meg tudok érteni. A hegyről lezúduló hideg szélben még akkor sem kellemes a munka, ha a hegesztőpisztoly melegénél csinálják. A termelés télen sem állhat le, így gyakran -40 fokban válogatják a fémhulladékot, havi 500 dollárért. A mérnökök átlagkeresete 400 dollár körül van.

A továbbiakban beszéljenek a képek, olvasztótégelyeket, gyártósort, szénporból brikettet gyártó berendezést és míves oroszlánokkal díszített főbejáratot láthattok, feltűnően jóképű látogatóval.

A mai nap éppen megfelelő arra, hogy kiszakadjunk kicsit az étel-kosárlabda-meleg víz aranyháromszögből, és bemutassam az egyetem mechanika tanszékének laboratóriumát, műhelyét. Előre szólok, ehhez különlegesen rossz minőségű képeket fogok felhasználni.

Amikor nem a tanáriban lopom a napot (azaz kávézok, blogot írok és internetezek), akkor általában a műhelyben található üvegkalitkában szenvedek a tanszék koreai eredetű, igen egyszerű felépítésű CNC gépével. A kiemelt részek csak az igen perverz olvasóknak íródtak, így ha nem érdekel mi az a CNC, és kihagynád az unalmas részleteket, nyugodtan ugorj tovább.

CNC(Computer Numerical Control): programozható mikroszámítógép által vezérelt szerszámgép. Az lenne a cél, hogy hibátlanul tudjuk irányítani a CNC gépet a laptopról is, modern CAM programok segítségével, de az egyelőre ellenáll, és csakis a koreai program akaratának veti alá magát. Többek között a program és a koordináta rendszer változtatásával próbálkozunk, egyelőre inkább kevesebb, mint több sikerrel.

 labor

 A labornál jóval érdekesebb és otthonosabb hely a műhely. Ez lényegében egy nagy hangár tele régi, főleg orosz gyártmányú öntöttvas szerszámgéppel. Többféle eszterga, fúrógép, marógép és köszörű mellett számomra egyelőre ismeretlen rendeltetésű masinák is megtalálhatók itt.

A gépekből szivárgó, és a kenésükhöz használt olaj szaga teszi oly otthonossá a termet, ez az illat a tipikus műhely ismérve bárhol a világon.

Szintén a műhely a helyszíne a különleges kísérleteknek, ma például egy házilag készített kemencében olvasztottunk alumíniumot. 

Az agyaggal és téglákkal jól kibélelt kis kemence oldalán egy öreg kompresszor és egy gázégő segítségével vezettük be a hőt, mely megolvasztotta az alumíniumból készült régi kilincseket, díszeket. Az olvadt alumíniumot homokkal bélelt edénybe öntötték, az így kapott rudakat diákok fogják vizsgálni anyagszerkezettan óra keretein belül. Míg az alumíniummal és ólommal sikerrel jártunk, a jóval magasabb olvadáspontú vassal és rézzel már nem bírtunk.

És végül jöjjön a megígért bónusz. A tanári szobába visszatérve eggyel többen vártak a megszokottnál: egy kisegér próbálta meg szabotálni a munkát a hálózati kábelek rágcsálásával. Vagy egy igen bátor, de lassú egyed volt, vagy éppen ebéd után láttuk meg, az ebéd pedig a sarkokban elhelyezett patkányméreg lehetett. Én a második eshetőségre gondolok. Végül az egyik tanár a kezére zacskót húzván elkapta a szerencsétlen állatot és kidobta az ablakon. Ha még nem késő, az érzékenyebb lelkületűek megnyugtatásául közlöm, az iroda a fölszinten található.

Így tél közeledtével az emberi szervezet is megpróbál felkészülni a hidegre, többet eszünk, gyakrabban érezzük éhesnek magunkat. Különösen igaz ez rám, én ugyanis az augusztusi kánikulában is viszonylag sűrűn érzem éhesnek magamat. Talán a közelgő hideg, talán a természetem miatt vált a blog egyik központi témájává az étkezés. A mai bejegyzésben megpróbálom bemutatni a hagyományos mongol ételeket, személyes kedvenceimet. Már megszokhattátok: messziről indulunk, de megéri végigolvasni.

Habár Mongólia népsűrűsége a legkisebb a világon, körülbelül 1,5 fő/km² (Magyarországé 108 fő/km², a legsűrűbben lakott Monacoé pedig több, mint 16000) azaz bőven van hely, mégis nagyon kevesen foglalkoznak földműveléssel. A füves dombok, hegyek képét a legritkább esetben szakítja meg erdő, még ritkábban szántóföld.

Annál sűrűbben láthatunk lovakat, teheneket, birkákat. A vidéken élő emberek az állatok ridegtartásával foglalkoznak, velük együtt vándorolnak. Nyáron a tágas mezőkön, fennsíkokon legeltetik őket, télen pedig völgyek szélmentes zugaiban kialakított karámokba húzódnak vissza.

Ennek megfelelően alakultak ki a hagyományos ételek. Zöldségekkel a legritkább esetben találkozunk nyers formában, de viszonylag kevésszer fordulnak elő savanyúság formájában is. Az állatoknak viszont egyetlen porcikáját sem hagyják kárba veszni. Nem jellemző az erős fűszerezés, sózás sem.

Egy átlag magyar ízlése majdnem teljesen kompatibilis a szerb ételekkel, de lényegében bármilyen irányban 500 kilométert utazva nem érhet nagyobb meglepetés minket. Ha viszont valaki 6000 kilométert utazna Kelet felé az feltétlen hozzon szalámit az érdekesebb receptekkel találkozhat.

Ilyen a már megismert, de nevén nem nevezett Khorkhog (хорхог).

 Khorkhog készítése

Általában birkából, kecskéből készítik. A főzésre szolgáló lezárható edénybe felváltva teszik a húst és a tűzben előzőleg felforrósított köveket, ízesítésül pedig krumplit, hagymát és sót. Erre egy kis vizet öntenek és lezárják az edényt, majd visszateszik a parázsra. Amellett, hogy az étel nagyon finom, a már kicsit lehűlt, de még mindig meleg köveknek gyógyító hatást tulajdonítanak.

Szintén izzó kövekre van szükség a Boodog (боодог) elkészítéshez. Kecskéből, néha mormotából készítik. A lefejezett állatot kibelezik, a májat, vesét feldarabolják, vöröshagymával és sóval ízesítik. A lábakat levágják, kicsontozzák, majd az ízesített belsőségekkel és a forró kövekkel együtt az állat testébe visszatöltik. Míg a forró kövek belülről megpárolják a húst, kívülről leperzselik, lekaparják a szőrt és kész is a boodog. Állítólag sokkal ízletesebb edényben készített változatánál.

Kevésbé bonyolult és sokkal gyakoribb étel az általam is igen kedvelt Buuz (бууз). Minden étteremben, menzán kapható.

az átlagos ebédem: buuz, saláta és "szútece" - 350 Ft

Darált húsból és apróra vágott hagymából kis labdacsokat gyúrnak, ezeket pedig nyújtott tésztadarabokba csomagolják, majd lobogó vízben készre főzik. Különösen szójaszósszal finom, de gyakran esznek hozzá salátát is, ahogy azt a képen látjátok. Darabja 45 Forintért kapható, a saláta 90 Ft.

 Szintén mindenhol kapható étel a Khuushuur (хуушуур), mely főként alakjában és elkészítési módjában különbözik a buuztól. Nagyobb, félkör alakú darabokat szaggatnak a tésztából, és két ilyen darab közé csomagolják a darált húst.

 diákok khuushuurt készítenek a kollégium éttermében

Az így kapott táskákat olajban sütik ki. Ára változó, 60 és 160 Forint között kapható darabja, öttel még a legéhesebbek is jóllaknak.

Ennek orosz változata a hazánkban is jól ismert, itt is igen népszerű Piroski (пирошки), itt a tésztába rizzsel kevert darált húst töltenek.

Meglepő módon a gulyással (гуляш) találkozhatunk a legtöbbször, majd minden kockára vágott főtt húst így hívnak, rizzsel és reszelt répából, káposztából készített savanyúsággal tálalják.

Személyes kedvencem a sült bárány hús (хонины шарсан Мах), szeletekre vágott, fokhagymával pácolt zsíros húst szolgálnak fel választott körettel, forró vas tányérban.

 egy honini sárszán máh-t legyen szíves!

Az itt bemutatott összes étel igen zsíros, tápláló, laktató fogás, a bio, vegetáriánus ételekhez szokott nyugati embert könnyen megtréfálják, ellenben jó karban tartják az ide tévedt hazánk fiát. A gyakran szabad ég alatt, keményen dolgozó mongoloknak szüksége is van a sok kalóriára, melyet ital formájában is bevihetnek.

Talán így találták ki a már említett "szútecét". Szó szerinti fordításban ez tejes-tea, de mégsem az angol királynő délután négykor fogyasztandó italára gondoljunk. A mongol verzió fele-fele arányban tartalmaz tejet és teát, melyet megsóznak, és gyakran zsírral is ízesítenek. Első kóstolásra kicsit furcsa az íze, de a harmadik bögre után már minden étkezéshez kívánja az ember a sós, forró italt.

És ha már emésztést elősegítő tejes italról van szó, végre megemlíthetjük a kumiszt, itteni nevén айраг-et, az erjesztett lótejből készített alkoholos ital Mongólia otthon talán legismertebb produktuma. Megérkezésem óta gyűjtöm a bátorságot kipróbálására, erre október tizedikén kerül majd sor. Amennyiben nem érnek nagyon kínos meglepetések elfogyasztása után, ígérem a blogon beszámolok a kóstolásról.

Ahogy arra az előző bejegyzésben diszkréten utaltam, a hétvége a kosárlabda jegyében telt, elindult ugyanis az egyetem házi bajnoksága, amelyre minden kar minden évfolyama csapatot állít ki. Így tesznek a tanárok is, akik idén engem is a csapatukba invitáltak, én pedig egy kis lelki vívódás, kínzó belső tusa után igent mondtam nekik.

A kosárlabda Mongólia legnépszerűbb sportága, majd' minden gyerek ezt a sportot űzi, így egészen jó meccseket láthatott a közönség. Mivel Darhan nem kínál túlzottam sok választási lehetőséget az elfoglaltságot kereső fiataloknak, így szép számú diák gyűlt össze a tornateremben. A teremről már beszéltem, kicsivel nagyobb, mint egy röplabda pálya, minden oldalról padokkal körülvéve. Ezeken foglalnak helyet az éppen nem játszó csapatok és a nézők, akik gyakran testközelből ismerhetnek meg egy túlzottan lendületbe jövő játékost. 

Direkt link a képekhez itt.

A meccsek szünetében és a bemelegítés ideje alatt zene szól, általában Lady Gagától a Poker Face váltja egymást Akon Beautiful című számával, valamint a kommentátor mutatja be a csapatokat, közvetíti a meccset. A legnagyobb sláger természetesen mindig a tanárok meccse, ekkorra gyűlik össze a legtöbb néző. Bár eddigi tapasztalataim alapján az egyetemünkön meglepően jó és közvetlen a tanár-diák viszony, egy-egy kosarunkat azért a szórványos taps mellett (hiába játszottam a tanári csapatban, továbbra is megvetem a tanárokért szorító diákokat) diszkrét fújolás kísérte, hiába, ez a világ rendje. A népszerűbb csapatok kosarai után hallható sikítozás csak egy SP (öregebbeknek Back Street Boys) koncerthez hasonlítható, az viszont szimpatikus, hogy a lányok végigszurkolják a fiúk meccsét, akik később ugyanígy tesznek.

Még úgy is igen gyakoriak a faultok, hogy a játékvezető (a tornatanár) csak az esetek harmadában fúj a sípjába, a technika helyett inkább a test-test elleni küzdelem dominál.

A mezek és cipők alapján az ember a NBA-ben képzelhetné magát, míg a hétköznapok során a fiúk vajmi keveset törődnek a divattal, a pályán mindenki csillogni akar. (Még szerencse, hogy a tanári csapatnak van meze, igencsak mulatságos látvány lettem volna az egyetlen magammal hozott hawaii-mintás rövidnadrágomban, atlétában és utcai cipőben.)

Természetesen a legtöbben sárga-lilába öltöztek, majdhogynem több Kobe Bryant volt a teremben, mint Xavi Barcelonában Cé Ronaldo Real meccsen. A legújabb trendnek megfelelően több csapat játszott Boston Celtics mezben, a három Ray Allen mellett jelen volt még Kevin Garnett és Paul Pierce is, valamint hárman a legnagyobbak közül: Jordan, Allen Iverson és Tim Duncan. Kis képzavar:a látottak alapján Mongóliában a kosárlabda Euroliga nem rúg labdába az NBA mellett.

Röviden az eredményekről: az első három győztes meccs után csoportelsőként továbbjutva alulmaradtunk egy igencsak erős Lakers-szel szemben, Jack Nicholson ezúttal nem tette tiszteletét.

És hogy hű maradjak a bejegyzés eddigi vonalához, nem kis önbizalommal saját teljesítményemet is az NBA-ből vett példával illusztrálnám: Ben Wallace-hoz hasonlóan a pontgyártás helyett én is a lepattanók begyűjtésében és a blokkok kiosztásában jeleskedtem.

A tegnap délután megnyert két meccs után ezekben a pillanatokban is a tanárok csapatában küzdök a diákok ellen az egyetem bajnokságában. Valószínűleg emiatt vagyok olyan szomorú a képen...

Júdás

Holnap beszámolok a történtekről.

Ha az ember a sajátjánál fejletlenebb országba látogat, újra meg kell tanulnia értékelni az otthon természetesnek vett dolgokat. Mongólia ilyen szempontból jó tanár.

Először természetesen a megfelelő komfortérzet eléréséhez napi szinten szükséges dolgok hiánya tűnik fel. Erről szól a következő kis videó.

Remélem megbocsátjátok nekem az arcomra kiült gyermeki, őszinte mosolyt, ugyanis csak akkor tudod igazán értékelni a csapból folyó meleg vizet, ha az elmúlt hónapban minden nap (na jó, majdnem minden nap) egy háromnegyed órás vízforraló rutin kellett megelőzze a fürdést.

Ha az ígéretükhöz híven október elsején valóban bekapcsolják a fűtést is, én leszek a legboldogabb ember a városban.

Az előző bejegyzés végén azt ígértem, hogy most a sörökről lesz szó. Nos, ez nem teljesen igaz, mert a mongol sörök kóstolásához viszonylag kis hajlandóságot mutattam vasárnap, a szombat esti buli után.

Messziről indítom a beszámolót. Kiutazásom előtt arra számítottam, hogy én leszek az egyedüli külföldi 200 kilométeres körzetben, de nagyot tévedtem. Én vagyok az egyedüli magyar, de amerikai, német, koreai és ausztrál annál több lakik a városban. Java részük önkéntes, segíteni szándékozó fiatal, akik főleg angolt tanítanak, illetve folyó-, és szennyvíztisztítási projektekben vesznek részt. A sok önkéntes jelenléte azt a téves gondolatot ébresztheti bennetek, hogy itt borzasztó nagy a nyomor, de ez nem igaz. Vagyis nem teljesen igaz, inkább azt mondanám, hogy ez egy kölcsönösen előnyös kapcsolat mindkét félnek: a helyiek angolul tanulnak, a kalandra vágyó, szociálisan (túl)érzékeny nyugatiak pedig kiélhetik magukat az Isten háta mögött.

Sokan közülük itt is ragadnak, nem hiányzik nekik a nyüzsgés, a stressz, amit meg is lehet érteni. (Más megközelítés: szerintem szintén nem hiányzik nekik a családjuk, a meleg zuhany, a barátságos környezet vagy a kiépített járda.)

 szakadék az út közepén, nem egy van belőle

Darhanban szeretik a külföldieket, az utcán sétálva sokan rám köszönnek, mosolyognak, és egy kis beszélgetés keretében felhasználjuk az általuk ismert összes angol szót, néha annál is többet. Mindenki örömmel hallja, hogy magyar vagyok, jó véleménnyel vannak rólunk, mindenkinek van egy két kedves szava, ha barátságos fogadtatásra talál közeledése. (Nem tudom, hogy a magyarok szeretete az általunk a városba hozott ipar, vagy a vélt közös eredet miatt van.)

Nem meglepő módon többször ittas emberek integetnek, köszönnek. Hazánkhoz hasonlóan itt is nemzeti sport az ivászat, ennek megszüntetése érdekében minden hónap 17. napja "száraz nap", azaz nem árusítanak alkoholt a boltokban. Ez nem tudom mennyiben fékez meg egy rutinosabb alkoholistát, de legalább próbálkoznak...

 parkot, bankot építenek a város alapításának 50. évfordulójára, jövő nyárra készül el 

A szombat estére visszatérve (szóltam, hogy messziről indul a sztori), egy német lány búcsúztatása volt az apropó, két év után repül haza. A buli témája pedig: 80-as évek. Hál'Istennek én nem tudtam, hogy be kell öltözni, így hétköznapi ruhában érkeztem. Nem így a többiek. Már megérkezésemkor éreztem, hogy valami huncutság van a dologban, de mivel akkor még csak német vendégek voltak, könnyen napirendre tértem a különc ruházat és borzasztó smink felett. A németekről bármit el tudok képzelni. Az első csoport amerikai megérkezésekor jöttem rá a turpisságra, úgy néztek ki ugyanis, mint akik 1969-ből, egyenes a woodstocki fesztiválról jönnek.

 elindult a banzáj, szétesett a ház

A későbbiekben jöttek még svájciak, mongolok és a mindig mosolygó Warren Ausztráliából, aki külön az alkalomra vásárolt magának kötött pulóvert és mellényt az egyik helyi turkálóban, könnyen beazonosíthatjátok őt a képeken.

Flash Player továbbra is itt. Képek az Indafotó itt.

Hogy hű maradjak a blog eddigi fő témájához, az ételhez, meg kell emlékezzek a házigazda által készített különösen finom pizzáról, melyből csak a jó neveltetésem és legendásan udvarias viselkedésem miatt hagytam a többieknek.

A parti még a születésnapomnál is nemzetközibb lett, aki figyelmesen olvasott már tudhatja hány nemzet képviseltette magát.

Várom a megfejtéseket!