Long way down, ez volt a címe a BBC 2 második legjobb sorozatának (természetesen a Top Gear után), melyben Ewan McGregor és Charley Boorman motorral járják be a Földet. A folytatásban, Long way round címmel Mongóliában is járnak, és beszámolójuk szerint itt érezték a legjobban magukat útjuk során.

Az én Hosszú utam lefelé még Darhanban indult, tegnap leírtam, hogy miként jutottunk el Ulánbátorba, tudhatjátok, nem volt őszinte a mosolyom.
A második nap tizenegy óra vonatozás várt ránk, ami miatt nem hiszem, hogy sokan irigykednétek rám, és bennem is élénken éltek még az előző éjszaka tapasztalatai, a leszállást követő eufóriám kezdett enyhe rettegésbe átcsapni.

Szerencsére rossz előérzeteim alaptalannak bizonyultak, a vonaton meleg, tisztaság, és ami a legfőbb: rengeteg hely fogadott.

Elsőként szállhattunk fel az Ulánbátorból Pekingbe tartó vonatra, így jó helyen, kényelmesen helyezkedhettünk el. Meglepő módon időben indultunk, száz ágra sütött a nap, így jókedvűen feküdtem föl a lehajtható ágyra. A szomszéd fülkében egy utastársam gitározni kezdett, én pedig meglepve és örömmel hallgattam az ismerős dallamokat, az orosz nyelvű éneket.

"Миллион, миллион, миллион алых роз
Из окна, из окна, из окна видишь ты..."

Így biztosan mindenki jobban ismeri:

"Millió, millió, millió rózsaszál, vérvörös takaró tavaszi út porán
Millió, millió, millió rózsaszál, gyönyörűbb üzenet sohasem volt talán..."

Köves, vöröses sivatagi táj, távoli hegyek és kis falvak váltották egymást. A poros utca mentén fából készült házak álltak, kóbor kutyák szaladgáltak, mintha csak egy hollywoodi westernbe csöppentem volna. Szinte vártam, hogy mikor jelennek meg a vonat mellett vágtató puskájukat durrogtató és kurjongató indiánok. Erre természetesen nem került sor.

Az ebédre annál inkább. Jó féle házi bárány sült és főtt krumpli volt a menü.

Otthon általában ferde szemmel nézek a vonaton étkezőkre, akik hagyma szaggal árasztják el az egész vagont, itt viszont ők néztek rám ferde szemmel, persze nem a harag miatt...

Egy ilyen hosszú úton muszáj ebédelni, mindenki így tesz, és a tizenegy órás közös kaland akaratlanul is összekovácsolja egy kicsit a közösséget, jobban megismerjük egymást, magunkban elnevezzük a társakat (például a Homlok Nélküli Fiú, akit a galériában biztosan mindenki felismer).

Én narancslével, Nagiék vodkával öblítették le az ebédet, persze csak sunyiban, alkoholt ugyanis tilos a vonaton fogyasztani.

A délután nagyjából eseménytelenül telt, egy kivétellel: egy mongol népviseletbe (lila vagy zöld köpeny sárga övvel átkötve, bőr csizma) öltözött öreg ült le hozzám beszélgetni, persze Nagi tolmácsolása segítségével. Nagy örömmel vette, hogy magyar vagyok, kérdezgetett, magáról mesélt és a kezemet szorongatta, valamint jó egészséget és sok szerencsét kívánva arcon is csókolt. Ezután derült ki látogatásának valós célja: a harmad üveg narancslémre fájt a foga. Abba töltötte a ruhája alól előkerült vodkás üveg tartalmát, hogy átvágja a biztonságiakat, akik letiltották a vodkájáról.

Persze nem az öreg volt az egyedüli, aki velem foglalkozott, megszoktam már, hogy nagy feltűnést keltek, a gyerekek megbámulnak, ha grimaszolok nekik, nevetnek, a bátrabbak angolul köszönnek. Sokan akarnak velem fényképezkedni is, ami régebben igencsak zavarba hozott, nem vagyok ugyanis hollywoodi sztár, de még csak egy Torghelle Sándor sem, nem tartom magam különlegesnek, de mára megszoktam a reflektorfényt, és ha őket boldoggá teszi egy velem készült kép, hát örömmel pózolok (a későbbiekben láthatunk majd pár ilyet).

Mivel megint igencsak bő lére eresztettem a mondanivalóm, a megérkezés és a jurták bemutatása holnapra marad, addig is e galériával búcsúzok:

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.