Csütörtök délutánra kiegyenesedtek a kérdőjelek: végleg eldőlt, hogy nekivágunk a nagy útnak. A cél a Góbi sivatagban található Hariin Khiid nevű energia központ, buddhista emlékhely, turistalátványosság. A hosszú utat ulánbátori átszállással Cайн шанд ("szen sand", jelentése szép Sand) városáig a Transzmongol vasútvonalon terveztük megtenni.

A rengeteg élmény, sok szép kép miatt részletekben számolok be a túráról, a mai, első részben az előkészületekről és az Ulánbátorig tartó viszontagságos vonatozásról írok. A későbbiekben jönnek majd az érdekességek, kedvcsináló bulvár magazin stílusban: jót alszok egy jurtában, megmászom az álmok hegyét, egy férfi arcon csókol, energizál a felkelő nap, megijesztek egy tevét a sivatagban és sok egyéb érdekesség...

Hárman utaztunk, az indulás előtti gyülekező Nagi lakásán volt. Mire én teljes menetfelszerelésben befutottam ő már javában aprította az útravaló khuushuurhoz és buuzhoz való húst.

 készül az útravaló

Ulánbátorba közúton és vasúton is eljuthatunk, a buszos utazás három óráig tart, de a kora reggeli csatlakozás miatt mi a Darhanból este induló vonatot kellett válasszuk.

Éjfél körül taxiztunk ki az állomásra, ahol már ekkor nagy tömeg és rengeteg hajléktalan volt. Az emberek java része nagy dobozokkal és tejet tartalmazó kannákkal volt felszerelve. Az állomások feltehetőleg a meleg miatt a világon mindenhol vonzzák a szegény embereket, itt sem volt ez másképp, baltával faragott arcú hajléktalanok kószáltak a váróteremben, bármelyik zombis filmben smink nélkül hozták volna a tökéletes figurát.

Megfigyeléseim szerint a mongol embereknek nem csak a pusztában, de a repülőn, a vonaton és a váróteremben is életük a vándorlás, egy helyen maximum öt percig bírnak ülni, utána új barátokat keresnek. A másfél órás várakozás alatt én voltam az egyedüli, aki nem cserélt széket, de még így is többen ültek mellettem, mint ahány mongol embert ismerek név szerint.

Aztán lassan befutott a szerelvény, a széles nyomtáv mellett a kocsik magassága is meglepett, magyar szemmel nézve óriásiak a vagonok.

 illusztráció másnap reggelről: széles nyomtáv, magas mozdony

Minden egyes vagon külön személyzettel rendelkezik, ők szolgálják fel az ételeket, italokat, takarítják a kocsikat, az állomásokon zárják a mosdókat és felszálláskor ellenőrzik a névre szóló jegyeket.

Íme az én jegyem, Miklász Káónja névre kiállítva. A kocsikban ülő-, és lehajtható fekvőhelyek is vannak, normál esetben igen kényelmesen utazhattunk volna. Azért a feltételes mód, mert már a vonat Darhanba érkeztekor foglalt volt majd minden hely, Ulánbátorig pedig csordulásig megtelt a kocsink. Már régebben megfigyeltem, hogy a mongolokat nem különösebben zavarja a másik testi közelsége, szívesen osztanak meg egy széket ketten, inkább nyomorognak a kevés ülő-, és fekvőhelyen minthogy bárki is álljon. Talán a kisebb menetidő miatt is, de Magyarországon inkább állnak, vagy a folyosón ülnek az utasok, ritkán láttam olyat, hogy a nyolc fős kabinokban nyolcnál többen lennének, pedig igencsak nagy rutinom van a péntek délutáni és vasárnap esti TÖMEGközlekedésben.

  

Tehát egy ágyon a falhoz lapulva békésen aludt egy ember, míg minimum négyen a lábának dőlve beszélgettek, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga.

A helyzetet tovább súlyosbította a cipőjüktől megvált emberekből áradó tömény lábszag, ami a kis helyre sűrített sok ember kipárolgásának bűzével vegyülve rendkívül ütős koktélt alkotott, olyan érzést okozva, mintha egész úton egy hajléktalan ülne az ölünkben. (Ilyenkor szokás azt mondani, hogy megváltás lenne ha valaki szellentene, egy kósza puki illata frissítő változatosságot hozott volna.) Biztos vagyok benne, hogy most, miközben olvassátok ezt, és elképzelitek a szituációt mindenki izzasztó, fülledt meleget vizionál. Sajnos ez nem így volt. Vigyázat, gusztustalan metafora következik! A szartorta tetején a tejszínhabba illesztett koktélcseresznye a rendkívüli hideg volt, így bátran állíthatom, hogy nálam boldogabb embert keresve sem lehetett találni Ulánbátorba érkezvén. A felkelő nap, a friss szellő, a lábam kinyújtásának lehetősége katartikus élményt váltott ki belőlem.

 boldogan az ulánbátori vasútállomáson

A restiben sorban állva Kovács András Péter egy pekingi élménye jutott eszembe, miszerint ha húsz centiméter távolságot hagysz az előtted álló után, már nem is sorban állsz, hanem bámészkodsz, és azonnal bevágnak eléd legalább ketten. Ennek ellenére rendkívül jól esett a forró szútece, és az azt követő mini piknik, így a Cайн шанд-ba tartó vonatra már átmelegedve, boldogan, teli hassal szálltam fel.

az ulánbátori restiben falatoztunk

Matematikai hasonlattal élve a kirándulás hangulatát leíró függvény a vonaton elérte minimum pontját, innentől pedig szigorúan monoton növekvő.

A holnapi, következő részben egy egész napos vonatozás és egy kis rali után elfoglaljuk a helyünket a jurta-hotelben.

 

A bejegyzés trackback címe:

https://mongolia.blog.hu/api/trackback/id/tr152412818

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása